Ne neveljünk nemi szerepekre az óvodában

Ne neveljünk nemi szerepekre az óvodában? A többség alkalmazkodjon a kisebbséghez, vagy a kisebbséget fogadja be szeretettel és nyitottan a többség?

Az Egy, az Egység fogalmának megközelítése a különbözõ filozófiai elméletek fontos kérdése. Nekünk magyaroknak nem kell absztrakt elméleteket olvasgatnunk, hogy megértsük a problémát.

Mennyi is az egy?

Kérdezzük egy kisóvodástól, és õ büszkén tartja az egyik mutatóujját felénk: Egy! A következõ kérdésre, hogy „Van kezed, van lábad?” A válasza az, hogy van kezem és van lábam, miközben mind a két kezére és mind a két lábára rámutat. 

Van kezem, lábam, szemem, fülem – mondja bárki, és fel sem merül bennünk, hogy csak egy keze, egy lába, egy szeme, egy füle lenne, pedig egyes számot használt! A kettõ jelenti ugyanis a teljes léthez szükséges szerveket, tehát a kettõ jelenti az egységet. Beszélünk jobb és bal agyféltekérõl, ezek feladata nem a különálló jobb és bal oldalunk vezérlése! Egy agyunk van, amelynek kiemelt szerepe van abban, hogy a szerveinket használni tudjuk, képesek vagyunk például két kezünk, két lábunk tudatos koordinációjára is, de szerepe van abban is, hogyan látjuk a világunkat. 

Ha elvesztem az egyik kezem, félkarú leszek, ha a lábam, akkor féllábú, ha a szemem, akkor félszemû. Az agyunk segítségével képesek vagyunk a veszteség hátrányos következményeinek minimalizálására, de a veszteséget a legnagyszerûbb robotok beépítésével sem tudjuk teljesen pótolni, a robotok csak bizonyos funkciókat vesznek át, az egységes mûködésben maradnak hiányok.

Az emberi egység is hasonlóan bontakozik ki egy emberpárban, akik közös életre szövetkeznek. Amennyire hibás nevelés a jobb kéz hagyományos használata érdekében az, hogy „Vedd elõ a szebbik kezed!”, azaz a jobb kezed, ugyanannyira hibás nevelés a nemek közti alá-és fölérendeltségi viszonyra nevelni a gyerekeket. A bal kezeseket nem operációval és nem a feladatok alóli felmentéssel segíti feladatainak ellátása érdekében a környezet, hanem azzal, hogy a feladatok megoldásában az egyénnek szabadságot ad[1]. A nemi szerepek a családon belül alakulnak használhatóvá a munkamegosztás során, de a munkamegosztáshoz a feladatokat, munkákat ismerni kell. A nemi szerepek egy része biológiai adottság, de ez csak az alap! A nemi szerepek betöltésére képessé kell válni! Nem attól lesz egy nõ anya, hogy megszül a gyermeket, hanem attól, hogy képes érzelmi kapcsolatot létesíteni a gyermekével és felelõsen gondozni, nevelni. Nem attól lesz egy férfi apa, hogy szexuális viszonyt folytat egy nõvel, és a kapcsolatból gyermek születik. Az apává válás talán még nehezebb folyamat, mint a biológiailag erõsebben támogatott anyává válás. Apává válni a felelõsség vállalására való képesség nélkül szinte megoldhatatlan feladat. Az apa szerepre még inkább nevelõdni kell, ha nem így lenne, a gyermekvédelemnek lényegesen kevesebb feladata lenne.

Mondhatják (mondják is) egyesek, hogy a társadalom elsõdleges érdeke, hogy mindenkibõl jó munkavállaló legyen, a család magánügy, a nevelési intézmények a munkavállalói szerepre,az egyéni karrierre készítsenek fel. Válaszom kettõs: a jó munkavállaló is felelõsséggel végzi a munkáját, kitartó, megbízható, ugyanúgy, mint a jó szülõ. Másrészt felhívom a figyelmet arra, hogy az ember közösségi lény, és idõskorában sem él meg abból, hogy a nyugdíjra félretett aranyait nyalogatja. Azokat az aranyakat valakinek aktuális munkával kell iható, ehetõ falattá, meleg környezetté varázsolnia, ehhez pedig szükség van következõ generációkra. Azt a gondolatot, hogy ha megöregszem, nem is akarok élni, csak addig vallják az emberek, ameddig az öregedés lehetõsége közelivé nem válik.   

Kicsi korban fõleg a minta nevel, az apaszerepre az apa mintája. Igen, de hol vannak a mindennapi apák, akik közelében természetesen lehet apává nevelõdni? Az óvodában sincsenek férfiak, akik a férfi-kisgyerek kapcsolatra mintát adhatnának. Óvodapedagógusok képzésében résztvevõ oktatóként mondhatom, hogy nagyon jó óvó bácsik lennének az óvodákban, ha az ott dolgozó szakembereket anyagilag és erkölcsileg megbecsülnék!

 Nagyon jó példát adnának esélyegyenlõségbõl a gyermekükkel otthonmaradó apák, ha a gyermeknevelési támogatás választását nem csak a munkanélküliség kudarca után engedhetnék meg maguknak! A pedagógusok megbecsülése, a gyermekek otthoni nevelésére vállalkozó szülõk megbecsülése, munkájuk anyagi elismerése valóban állami feladat, éppen az óvodák mûködését szabályozó szakminiszter feladata! Ebben kellene jeleskednie a szakma vezetõ politikusainak!

Térjünk vissza anyanyelvünkhöz! Ha valaki megházasodik, akkor „fele-ség”-gé válik, az új, jövõbe mutató egység fele lesz. Feleség lesz, nem ágyas. Az ágyas jogai a szexuális életre korlátozódnak. A feleség nem csak élettárs, akinek a másik életében való részesedése – az õsi magyar bölcsességet kifejezõ anyanyelvünk szerint – nem annyira tisztázott, mint amennyire a fele-ségé. A „társ” lehet útitárs, bajtárs, de lehet szolga, is, aki urának egyetlen társa.  A régi magyar nyelvben a „feleség” nem a nemi szerepre utalt.  A feleség – anyanyelvünkkel kifejezett normáink szerint - egyenrangú fél, akinek az egységben önálló szerepe van, akár õ a jobb, akár õ a bal kéz[2].  

„Nem létezik szeretet anélkül, hogy a másikban ismerjük meg magunkat, ahogyan szabadság sincs anélkül, hogy kölcsönösen elismernénk egymást. Azért kell a másikra való nyitottságnak az emberi lényben szabadnak lennie, hogy Isten odafordulását viszonozni tudja. Képmás volta ellenére, és éppen ez tûnik számomra fontosnak, ez a másik is mindenekelõtt Isten teremtményeként mutatkozik meg. A képmás teremtményisége olyan intuíciót fejezett ki, amely az itt vázolt összefüggésben a vallásilag botfülûeknek is, mint amilyen én is vagyok, mond valamit. Isten csak addig marad "a szabad emberek Istene", amíg nem számoljuk fel a teremtõ és a teremtmény különbségét.” Jürgen Habermas marxistaként induló, ”vallásilag botfülû” filozófus beszélt így azon az ünnepségen, amelyen átvette a frankfurti könyvvásár alkalmából a német könyvkereskedõk 2001. évi békedíját a szeptemberi New York-i katasztrófa után.

 Mi kell tehát ahhoz, hogy a másikat el tudjuk fogadni? Elõször is az, hogy magunkat megismerjük és elfogadjuk. Aki magát nem ismeri, és ezért nem tudja elfogadni, annak nagy nehézségei lesznek mások elfogadásával. Önmagunkat tehát meg kell ismernünk a megismerési képességeinknek megfelelõ szinten. Hosszú folyamat ez!

A pici babának meg kell tanulnia, hogy õ az anyjától független lény, ugyanakkor az anyjával folytatott „kommunikációban” ismer erre a tényre. Majd meg kell tanulnia azt, hogy nem azonos a saját tükörképével, de a tükörképén keresztül lesz csak fogalma önmagáról.  

Az óvodás gyerekeknek is lehetõséget kell kapniuk arra, hogy önmagukat megismerjék, ehhez a másiktól való elkülönülésüket is meg kell élniük. A csoportok legegyszerûbben más csoportoktól történõ elkülönülésükkel határozzák meg magukat. „Mi lányok vagyunk, nem fiúk!” Mi tart össze egy-egy csoportot? A közös játék, a közös érdeklõdés, a közös programok. A nemiség alapján nem alakulnak óvodai csoportok, a közös játék során igen. Az óvodába járó kisfiúk között nagyon sok olyan gyermek van, akit az édesapjához nem köt közös cselekvés, közös otthoni feladatvégzés, nemiségét otthoni „férfidologként” nem tudja megélni, mert nincs férfi a családban. A testnevelési foglalkozásokon, a mosdók, WC-k használatában kialakított nemi csoportok segítik bennük a hasonló társaikhoz kötõdés kialakulását.  Miért lenne jó, ha az önazonosságuk fiúcsoportokban történõ megélésére az óvodai csoportokban sem lenne lehetõségük? Érdekünk az, hogy a gyerekek önképe a biológiai fejlõdéshez képest lemaradjon, vagy eltérõen alakuljon?

A társak kapcsolatában mindig is mindenütt jelen van a konkurenciaharc függetlenül a nemiségtõl. Ki az erõsebb, okosabb, ügyesebb? Ma, a versenyzés kényszere és elismertsége elfogadott. Egyre több szülõ fogadja el jónak a versenyzõ típusú iskolát, miközben sok szülõ (gyakran éppen a versenypártiak, akik helyzetbe akarják hozni csemetéjüket) a gyereküket a biológiai és sokszor értelmi érettsége ellenére a verseny elõl bújtatják 6 éves koruk után is az óvodákban. Az iskolai versenyzés ellen a XIX. század nagy magyar pedagógusai még erõteljesen felemelték a szavukat, ma már ezek a hangok – bár vannak - nem jutnak a közvélemény elé. Pedig nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk ezekrõl![3] A rivalizálás természetes, ugyanakkor a rivalizálás veszélyes ágainak lemetszése szükséges. Ez az irányított szocializáció, amely a családokban és az óvodákban, iskolákban folyik. A jó pedagógus, a szeretõ szülõ nem diktál, hanem helyzeteket teremt, segít, támogat a helyzetek megoldásában, és természetesen nyesegeti a vadhajtásokat.

„Aki belsõleg addig alacsonyodik, hogy másokat ösztönei kielégítésére használ, vagy hagyja, hogy õt arra használják, az elveszíti az érzékét az ember sérthetetlen méltósága iránt. Nem ismeri fel, nem tapasztalja meg, nincs oka rá, hogy védelmezze azt, és ereje sincs hozzá. Más emberekhez való viszonya utilitaristává lesz, az fogja érdekelni: mi hasznom van a másikból? Hogyan érhetem el, hogy azt tegye, amit én akarok? Hogyan növelhetem az emberek fölötti hatalmamat?” – figyelmeztet Gabrielle Kuby a „Nemek forradalma” címû könyvében. Ezt a haszonlevû viselkedési formát akarja erõsíteni már kicsi gyermekkortól az új rendelkezés?

Az ember teljessége abban az egységben bontakozhat ki, amelyben a nemek egyediek, mint külön-külön a kezünk és a lábunk, de a családban egyenrangúak a saját szerepüket végezve, a másik feladatának értékét nem megkérdõjelezve, minõsítve. A gyerekeket az óvodában úgy kell önazonosságuk megismerésére és elfogadására képessé tenni, hogy képesek legyenek igazán szeretni másokat és együttmûködni másokkal. Ez a feladat, és az óvodákban dolgozók döntõ többsége ezt nagyon jól tudja, de jó lenne, ha az állam nem minõsítené a bérezési elveivel a kisgyermekek gondozását alulfizetett, ezáltal alárendelt nõi szereppé! Ha megbecsült és „jól fizetett” munka lesz a kisgyermekek nevelése, akkor beszélhetünk a nemek közti esélyek egyenlõségérõl!     

Végezetül, de kiemelten figyelmeztetek Habermas gondolatára. A Teremtõ és a teremtett közti különbség adja meg annak lehetõségét, hogy a teremtmények egyenrangúak legyenek. Ha a különbség eltûnik, mindig lesznek önjelöltek, akik a Teremtõ helyére lépnek! Megtörténik ez egy családon belül, ahol a férj, mint „Teremtõ” diktál, egy férfi, aki férfierejébõl akar megélni, de egy magát felsõbbrendûnek gondoló, parancsokat osztó nõ is tönkreteheti a párkapcsolatra épülõ egységet. És jöhetnek, jönnek is a Teremtõ szerepére vágyó vezetõk, a diktátorok, akik vallják, hogy „Mindenki egyenlõ, de vannak még egyenlõbbek!”.   Ezt kell a család egységében a másikat elfogadó szeretetre képesen önmagukat is megvalósító két nem tagjainak önismeretre, felelõsségre és megbízhatóságra nevelésével, a nemi szerepek gyakorlását segítõ szituációkkal, játékokkal elõsegíteni már az óvodában. 

2010-02-25

Szilágyiné dr. Szemkeõ Judit